Fabrika Mór
    Most már UV-k, békevéltek! ( 07.AUG.21) 
      első  út

 Július egy ködös szombat-hajnalán arra ébredt Szindbád ódon mahagóni ágyában, hogy nékie még aznap a hatnyolcas sebessel Budára kell utaznia.
 Előállította hát drótszamarát istállójából ( Hol vannak már a szürkék, lovak, miknek néhanapján egy-egy sárgarépát adott? ), s egy rége-rég, még a Lél (mi ma az istvántelki fabrikában rohad- pedig mily szép is lehetett valaha, igaz jobban szerette Szindbád a dunakeszi műbőrtrónusokat) átvétele előtt  megholt miniszterelnök szülőháza előtt lendületet vett. Szegény, nem elég hogy a magyarországi fasizmus egyik leghírhedtebb képviselője, de még a szobrát is felrobbantotta ( no, úgy látszik, hagyta magát, nemúgy, mint Hentzi ( Buda-Buda... Hentzi szobor és kegyeleti váltó ))  1944 október 06-án a kommunista párt irányításával működő akciógárdák egyike, a Marót-csoport, mint Szindbád azt egyszer a 112-es omnibuszról leszálltában olvasta, hiába, hisz csak a tanító fia volt.
 Korom setétben hajózott ki hét tengerek-s három óceánok hajósa tolnai falucskájából, mit messzi vármegyék fáradt vándorai keresnek föl Teréz-kori szőlőpréséért, mi messzi-messzi ősei pincéit annyiszor telitölté, igaz még maga Szindbád is emlékezett egy-két hordóra, minek levét akár maga az asszonykirály is ihatta volna, ha Bécsnek szőlőtőkéi mind elfogytak volna. Nappal is éji szurdékon vezetett az út, nem csodálta volna Szindbád, ha temetőbe hazatérő őseit láthatta volna, kik a közeli napfelkelte előtt mihamarabb pihenni óhajtanának,- hej, be jó is az örök nyugodalom! Mire Szindbád a siófoki országút patkójába felért, izzó pakura golyóbisunk, mit kísértő őseink annyira nem szívlelhettek, mint ha csak kép volna az álmok falán, hasonlóan mindazokhoz, kik magokat a korhelységtől tartóztatják, végérvényesen felkelt.
 Szabály, szabály, embert zabál olvasta búcsúzóul kicsiny állomásának (hol-mint minden egyéb vasúti stációk várótermeiben-, kedvvel olvasgatta a mázas falon a helybeli fiatalok egymáshoz szóló üzeneteiti (mit tudnak még a diákok Orfű volt polgármesterének intéséről, mit majd két hét múlva tészen közre- tava apadván a magyar irodalmi nyelvet regulázni óhajtván...)) tábláját, mielőtt fölszállt volna az égkék futárvonatra- mi tán még a régi aranypénzek bölcs, szakállyas királyainak tokaji pincéinél is hosszabb volt, s mi tán kispapokat hoz a püspöki városból, polgárokat- kik vasárnap az Egyletben söröznek s kugliznak, s bányászokat, kik pincéjükben jártak föld alatt, mióta Világ a Világ. Szindbád tehát elolvasta kis állomásnak tábláját, minek kék mezején két falu osztozott, s mi alól kilépett a pirossapkás forgalmista hőgy, kezében fehér-zöld tárcsát lóbálva, mitől Szindbádnk havazott fenyvesek jutottak eszébe, mik Podolin felé állottak őrülr az út szélén, hasonlatosan a bakterokhoz, kik utikápolnai pléhkrisztus módjára üdvözlik a vonatokat. Kétszer int kecsesen a veressapkás dáma, s a piciny kék mozdony, mint agarászversenyen a nyúlnak szokása, a kocsisort vágtára hívja.
  A Moszkva téren pedig, eszébe jutott Szindbádnak, miért is jött ő voltaképp Budára? Álmában Bébé és Szeredy (Dániel) ümmögését hallotta, ott hol az ötven évvel azelőtt valóban megesett, ezerkilencszáz ötvenhét júliusában, a Császárfürdőben. Villamossal indult útnak. Éppen föllszállott- hasonlatosan a vármegyeházán tollászkodó pávához- igaz, a lépcsőket a légben kereső lábaira pillantva, reájajő, hogy itt bizony járda és padló egy szintben valának, s ezen igen meglepődött, lévén utoljára ilyet a Ferencjóska földalatti vasutacskán tapasztala (igaz, azóta semmit sem kell a föld alatt róla elnevezni, lévén ő maga is ottan). A kocsi megindult, s borgőzös dalra kelt,- a vezető- arról, hogy ő volna az a híres egyfejű, s hogy a neve volna Süsü (pedig tél sincsen), mi igaz vala, lévén Szindbád utoljára kétfejűt-mit a primadonna etetett- valami Kodály Zolika operettjében látott Szinbád valami Megvárt ligetnél szállott le, hol bizonyosan a sietve fölkapaszkodó korhelyek rebegik el e háládatos imát. Elballagott Szindbád a barátok kolostora előtt, az úton, mit egy régmegholt királykisasszonyról neveztek el, ki igen sok kérőt utasított el a szigeten, hol még a lovas vasutacska döcögött, mikor Szindbád ott lakott. A Török utca, hol egykoron a 18-s villamos sikoltott (kopott sínje ma is megvan), egy körúti vacsorázóhelyet, minek képei holmi régvolt ostromra emlékeztetik az embert, juttatott Szindbád eszébe. Majd a Magyar Munkás Mozgalom Nagy Vezérének utcáján sétált, mellette villamos csörömpölt- numeró 17, ha fölszáll rá, gondolta, egy réges-rég épült stadionhoz jut, hol verkli zengi az Sz.V.Gy.V.M.-t, s a falról egy klasszikafilológia- rajz szakos tanár zuhan a mélybe.
 Azonban Szindbád nagyvégre így is elért a Császár Fürdő előtti parba. A fák lombjai alatt halkan szitált a fény (mint kaláka 130-nál), s miközben Szindbád cipője orrával a port túrva kereste az ötvenkettő karácsony-másnapján ( máj.2 helyett munkanap) egymásba ment egomi és szentendrei személyek szilánkjait, az egyik árustól Mázsavár Béla ódon "Godisai kalendáriomát az 1972-es eftendőre, az vasuti álmoknak ismertetéseivel)" vette, nomeg egy tubákos szelencét vagy ezeregy forintért- hej csak megmondta Euler, még ezrhétszázhuszonegy- a matematikának pedig gyakorlati haszna vagyon!- mikor eszébe jutott a mályvaszínruhás dáma, Vértes Blanka (eredetileg Borbála) művésznő neve, kivel még annó ezerkilencszáztizenhat kellett volna találkoznia a Normafa alatt. A fa azonban ma már a Margitszigeten van, mióta konzerválás céljából ottanfelejtették, hol Szindbád bárahányszor hiába kereste. Eszébe jutott azonban még Szindbádnak a Hadik kaszárnya tisztjeinek "Szent István napi bálja", az "52-es ágyúhoz" címzett pincében, volt bizonyosan Vértes művésznő is ott lessz.
 Szindbád ekkor, dolgait végezve, tolnai falucskájába hazaindult. A numeró hatos busz megállójából nézte a szigetet, s várta a galambszürke-kék omnibusz feltűntét, mivel egykoron a józsefvárosi kocsmákból egyenest Óbudára jutott, most már viszont csak Budapest-Nyugatiig, honnan majd Cegléd- Kiskunfélegyháza- Kiskunhalas- Bátaszék- UD (Nagyhajmás)- jut haza újra állomásocskájára, drótszamarával pedig immáron pedálírozás nélkül, a fék igazításával (hasonlatosan ahhoz, mint telente szánkázni szokás) gurul haza, végezvén napját, annó július.

      második út

 Huszonegyedikén Sámuel vette át István helyét kalendáriomban, így az "52-es ágyú" Szent István bálja jogalapját vesztvén, az összegyűlt korhelyek és katonatisztek hölgyeikkel együtt szélnek eredtek. Szindbádnak ekkoriban eszébe jutott a budafoki "Veres Medve", hová éjfél után még egy utolsó villamos (numeró 47) viszi a kései korhelyeket, kik azelőtt tán a Teréziavárosban lumpoltak. Már szedelődzködött, mikor a pince mélyén feltűnt a mályvaruhás Vértes művésznő, kinek kedvéért Szindbád tolnai falucskájából fölött a Szent István-napra- különös, mennyire nem öregednek a budai színésznők... 91 év multán is...
 -Végre eljött, Szindbád, 91 évig váratott magára. De legalább itt van, Szindbád- kit látogatnék meg, maga az utolsó hívem! Időnként a Normafa alatt vártam magára, piknikező pestiek, s kiránduló cserkészek- munkásifik közt.
 -A munkásifik! Egy ódon könyvben olvastam, Ságvári Endre vezetésével hogy ütöttek szét az őket zaklató nyilasok közt annó 1937 szeptemberében!
 -Hűtlen volt Szindbád, a fácskát kivágták. Férjhez mentem egy siket tüzértiszthez, kivel itt találkoztam.
 -Mondja, hol keressem, ha álmomban kísértene, s semmit sem mondana?
 -Farkasrét, Döbrököz Frigyes és neje, 1969.
 -Kilencszázhetvenkilenc? Tudja Borbála (mert nem írja az etikett, hogyan is kell szólítani kísértő asszonyokat...), úgy vélem Amerika éve volt az! Valami Izirájdert mutattak be akkoriban, mit néha ma is látni imitt-amott televíziókban, pedig majd negyven év telt el az óta! Nyáron pedig, mikor embert küldtek még a korhelyek hű lámpására is, valami Kubikos, Kurucz, vagy mifene- Odüsszeusz kollegámat az űrbe kiküldte, közben ellopván Szigeti Atmosphare-ét, hej, biz csúnya dolgok ezek!
 -Nem Szindbád, erre én már nem emlékezhetem. Mártcziusban, 30-án én temettem el férjemet, s alig egy hónapig maradtam özvegy, pedig reméltem, hogy eljön, Szindbád. Búcsúzom, éljen jól.
 Szindbád is búcsúzott a pincétől, hol a görnyedt szöcskeszerű pincér törölte a kecskelábú asztalokat, mint a szél fújta holdvilágos téli estéken a havat a végtelen vasúti vágányok mellett, midőn életre keltek a gázoltak szellemei, s Szindbád éppen valamely postavonaton hallgatta a diósgyőri muzsikát,- talán akkor volt érdemes élni, mikor gyík vitte az Sm-i gyorsot, s gokart a hantházi személyt...
 Útját a Fejérvári út fele vette. A lágymányosi polgárok ablakait már setéttel töltötte meg az augusztusi est, csak az utcai lámpácskák fénylettek oszlopaikon, mint világítótornyok mikre Füredről lát az ember. Az utcát valami Karinthy Frigyesről nevezték el, kire Szindbád sem a Nagymező, Ó de még király utcákból sem emlékezett. Viszont eszébe jutott valami ódon, sárgultlapú könyv, minek címe Zenélő pisztoly volt, mire válaszul írta tán Solohov a Csendes Dont. Így ért Szindbád egy térre, honnan a budafoki villamosok indulását tudta. Még látta a piros lámpácskát az utolsó kocsin, mi őt az Ó (avagy öreg) utcát juttatta eszébe, s nem tudá- vajha miért is. Az utolsó villamos elment már Budafokra, s így Szindbád gyalog vágott neki a Veres Medvéhez vezető útnak, minek végén, tudta- mélyvér borok várnak pókhálós palackokban rút orsó arcú korcsmárosukra, míg a szomjas utasoknak leveszi őket. Mária Terézia út, Városház tér (lévén itt a Veres Medve barlangja, miről a csepeli Kossuth-díjas fizikatanár jutott eszébe, ki egy túl sikeres termitreakcióval a terem összes ablakát kitörte.), Budafok, ha oda érnék egyszer...
 Ekkor azonban zöld ágakkal koszorúzott villamos dübörgött el Szindbád mellett, megtöltve mindenféle korhelyekkel, a Veres Medve tegnapi vendégeivel tán, kik a Himnusz után felkerekedtek, s beljebb indulának lumpolni. Ez volna mivel oly rég álmodám?- kérdezte magától már egy megállóban állva, körülnézve a háromlábú botokkal ( miknek lába oly kecses volt, mint a rorátéra a teréziavárosi templomba igyekvő éjszakázó hölgyeké )- rajtuk fekete s ezüstszín butéliákkal, mik nájmódi fényképező masinákhoz voltak hasonlatosak.
 Utoljára még mártiusban látott ily korhelyeket midőn egy kicsiny nógrádi állomáson vett volna jegyet, hol azonban pálinkát kapott- igaz ingyen finom kis fehér műanyag poharakból,- úgy tűnt Szindbádnak, mintha volna messze-messze valahol Békésben egy pályaudvar, mi pálinknak ( Pántlika- esteleg?) volna jelezve avasúti menetrendekben, ezt azonban sosem találta,- s midőn a kis piros kocsi, mintha csak gurulós gombokvinnék, egyik szeszfőzdétől másikig vitte pasasérjait, Szindbád arra eszmélt, hogy ő voltakép Rudas Lászlóval vitáz Lenin korszerű megítéléséről- szegény Gáll István még nem tehette- Magos- Magos- tökmagos,- Vaskor,- Busó Jani, hajh!
 Az óra mutatója már a kettes fele közeledett, mint a zarándokbot módra kivirult villamos,- mit a korhelyek butéliáik ürítésével köszöntöttek. Az első kocsiba Szindbád föl nem szállhatott, mert az a víg kalauzoknak volt fönntartva, kik azonmód le is szálltak, Aba király egészségére áldomást inni. Nem maradt nékie más, mint a hátsó kocsi, numeró 5940. 59- ez visz a rideg, kisértetjárt farkasréti hullaházhoz s temetőbe, a kis kocsi emlékezőn búgva vitte meredek budai utcácskákon, csöngetvén a fiákereknek, jobban szeretett igaz ő a Hidegkúti úton kocsikázni, de a hegyeket sem vetette meg. A 40-es számról pedig kéttemplomos falucskája, s kicsiny állomása a Buda-Sót vonalon- jutott eszébe,- mi tudvalevőleg eme szám alatt volt található a vasutak kék-sárga menetrendjében. Már Albertfalván surrogott a kocsi, behallatszott az első s második búgása,- átdübörgtek a nagykanizsai s sóti vasutak sínjei felett vezető hídon, s midőn a kamarai huszárok legelője fele vezető helyiérdekű vasút ( egykoron még Törökbálintig ment, miről valami dohos csillagászati könyvben olvasott, minek lapjait többségében már rég felvágta fidibusznak ) sínjeit keresztezte kattogva- máris Budafokon volt. A szépnevű Leányka utcán (miről tót leányok jutottak eszébe- Mikszáth regényeiből,- s a bányászok himnusza, SZERNCSE fel, SZERENCSE le, bányásznak halni szép halál,- mégis csak botorság, merengett Szindbád, valamire való ember boroskancsó mellett képzelné, s nem Föld ölében, hiszen lesz ott még úgyis sokat... ) haladtak, s ugyancsak Szavojai Eugín terén, hol már annyi ázott utast csapott el a Pestre siető villamos. Még elmaradt a budafoki piac- s máris megérkeztek a Városháza terére. Szindbád pedig leszállott a villamosról, s útját a mackó pincéje felé vette, mielőtt a távoli korhelyek odaérnének.

      Vége

Az oldal szerkesztőjének megjegyzése: megjelentek eredetileg 2007 SZE.08 ill. 14. a "Sóti Közlöny"-ben ( e két nap közt zajlott a városházán az Üllőkovács botrány... ). Közölve az újság szerkesztőségének szíves hozzájárultával.