2005-ben egy tavaszi 3napos hétvégét volt szerencsém eltölteni Ausztriában, Murau közelében. Már csak egy nagyobb hófolt a hegyoldalban, pár kidőlt fa és megferdült sífelvonó-tartóoszlop árulkodott arról, hogy pár hete itt még síelők száguldoztak több-kevesebb szerencsével és hozzáértéssel. Az ablakból csodálatos kilátás nyílt a hatalmas völgyre, háttérben hatalmas hófödte hegycsúcsokkal, alant pedig az apró Mura folyó partján húzódó a Murtalbahn vonalára. Reggelente, ha korán sikerült felkelni, gyönyörű fotótémát nyújtott a csodálatos tájban haladó 9 órás apró piros-zöld motorvonat. Persze ha vasút, és közel is van, naná hogy utazni kell vele. Az út nagyszerű volt, szép táj, takaros állomások, utunk többször keresztezte a Murát, nos épp egy ilyen állomásról való indulás után következett egy nagyobbacska híd. Mikor ezen átgurult vonatunk, lassan lefékezett, megállt, majd visszagurult a már előbb említett állomásra. Itt nem kis meglepetésünkre a motorvezető előbújt fülkéjéből, és ideges léptekkel a motorhoz ment, megnézett valamit, majd visszasétált. Itt már lehetett sejteni valamit, de aggodalmunk tovább nőtt, mikor ezt az utat többször megismételte, és egyszer csak a vezetőállásban elhagyta száját egy szó „scheiße!” Itt már biztosak voltunk benne, baj van. Ezalatt anyukám beszélgetésbe elegyedett a közelben ülő osztrák ”nénivel”, beszélgetésükben csak egy apró dolog jelentett gondot; anyukám sosem tanult németül, és a hölgy sem egy nagy magyar beszélő volt, így anyukám hosszan ecsetelte, szomorú helyzetünk

( „Mi pedig ezzel a kisvonattal akartunk menni!”-és a vonat belsejére mutogatott ) Míg a néni ebből egy  mukkot sem értve mondta a magáét („ Ja, ja na klar…usw.”). Fekve maradásunk akkor vált nyilvánvalóvá (és addig senki sem merte kimondani, csak magában gondolta), mikor a már előbb ismertetett motorvezetőnk beállt az utastér közepébe, és elkurjantotta magát: „Motor kaputt, Bus kommt!”. 

            Nos az említett busz nemsokára meg is jött és folytathattuk utunkat. A sofőr azelőtt tesztpilóta vagy legalább egy mitfahrer lehetett, ugyanis a keskeny hegyi úton, ahol csak centikre volt a szörnyű mélység, kábé kétszázzal vette a kanyarokat, miközben a rádióból üvöltött az „Its my life”, bennünk nem kis halálfélelmet keltve.

            Végül odautunk szerencsésen végetért Tamsweg-ben, habár buszunk a város közepén állt meg, de végül némi keresgélés után sikerült rátalálni a helyi vasútállomásra. Itt egy kissé álmos vasutastól vettünk pár képeslapot (az egyiket csak harmadjára sikerült megtalálnia), és megkérdeztük, azért járnak-e vonatok. Kérdésünkre értetlen arcot vágva egy egyszerű „Ja” volt a válasz, mintha semmit se tudott volna a délelőtti incidensről. Hazautunk végül sikeresen zárult, és egy újabb élménnyel gazdagodtunk.