Fabrika Mór:

 Az madzsar atom
   
      harmadik út

 Történetünknek jobb cím volna tán valami ilyesmi: "sztájkol még a halál is!"- mint ahogy az Atlantisz császárában, mit Ulmann Viktor Theresienstadt-ban szerzett- mutatott be (igaz, néki nem mondott nemet), s Szindbád már nem emlékezett rá, őmaga vajon hol is látta, talán a teréziavárosi operházban. Érdekes mód, Szindbád aztat hitte, hogy a császár maga Máler Guszti volna (valahol a nagymező utca mellett volt karmester), nempedig az- aki.
 Szindbád, hét tengerek, kettő meg egy óceánok, öt földrészek, s két sarkok hajósa az időben a Dogu-Karadenhiz mord bércei alatt látott el kecskepásztori szolgálatot. Nem írtak már nékie akkor leányok s asszonyok mindenféle leveleket olyszín tintákkal, mikben Szindbád szemüket látta, mint álmaik megfejtésére kérték őt, s nem kapott semmi kéréseket egy-két cimboráitól, vajon furcsa álmukat miképp tegyék föl a 90-es lutrira? Nem, Szindbád azidőtájt annyira volt a Fekete tengertől s a grúz határtól, mint mennyire Szalatnak van Szakálytól. Persze nem a vasutak Menetrendjéből számította Szindbád az utat, mert biz a vasúti kaszírnők 60 km-nyi forintot is elkérnek Szindbádtól, holott csak 52-t mutat a könyv,- Így Szindbád inkább a madarak útja után számította útját, de a legszebb persze télen, szánon megérkezni- a kis sárga őrház előtt piros-fehér sorompó tiszteleg, a bakter vidáman ereszti le, midőn a piros mozdony kék kocsiival cserregve közeleg, s le egyetlen utas sem marad. Nem, Szindbád ekkor egészen hasonlatos volt azon pásztorokhoz, kik szent Mihály Váci utcai templomába mutatkoztak karácsony idején.
 Akkoriban egy napon azután Szindbád megutálta mind a kecskéket (pedig névről ismert már minden gödölyét ), a törökök pedig igen őrizték ( hasonlatosan a pénzüket őriző nagyhasú rác kalmárokhoz) asszonyaikat ( bizony, Szindbád még azt sem tudhatta bizonyosan, mely házban lakoznak erre e drága portékák, mikből ha van, nem is egy... ) kik nem pirosruhás huszárral álmodtak, hanem csak szpáhival, s szépszavú janicsárral. Értelmét nem látta hát tovább maradni e vad hegyvidék kecskefelverte- porában, hazaindult hát Magyarországra ( vajh, meg van e még az az otthon- mint mikor egy éjjen régesréges messzeségben- megvan tán egy hete- Sóttal álmodott- a templom tornyáról müezzin énekelte "Boldogasszony anyánkat"-mint hogyan a Munkástanácsok elnöke kérte a nemzet 1989 nyarán az Hősöknek terén,- de biz Szindbád azidőtájt rosszul hallott álmában ( tán túl sok döbröközi vegyest ittam a "Fő tér 1"-hez címzett fogadóban? ), s az ének úgy tetszett nékie, mintha templomban hallott volna hegedűszót,- hej, be nagyon is örült hogy csak álmában!- kopott sínjén villamos jajdult rövidke kitérőjébe ( mik halálát okozták a rozmaringszagú hatvanas években ), a kocsiban török ült, pipa kezében, mi a régi pénzek királyi botjaira emlékeztette Szindbádot, s a téren hadreálosok meneteltek keresztül- egykoron a sóti gyorssal utazott Szindbád Budára, a kis falvak úgy maradtak le, mint rakománynak szokása leszóródni mezíttelen kocsikról- miknek télen szokása  az első havat meghozni, csak azt sajnálta éppen, hogy nem morzsaszín szövetes Bp-kocsiban ült, s nem is fekete műbőrhuzatú dunakeszitrónuson, hanem valami kék német széken- igaz, ez még mindig kényelmesebb a kék-vörös postabéhávéknál- szeresse azt a Vak Béla, úgyis csak a papagájt hallgatja, s nem kell látnia. A kocsikban színésztrupp utazott még, Bronte kisasszonyokat dicsérték (biz, Szindbád csak azt sajnálta, hogy Angliában sosem járt, hajh, ha szellemüket láthatná...), meg Ottlik iskoláját, s a két kék mozdony a piros-fehér kocsikkal százhússzal baktatott- s nem vitte el Déliben a bakot.  
 A folyók mellett ereszkedett az éjszín tengerig. Hajóját kecskenyájra cserélte midőn idejött, s abból most orosz hajósokat megfogadott, őt Magyarország fele elvigyék. Nem volt hát gond azzal, mit is egyék Szindbád a hosszú út során (hosszú-hosszú, hosszabb ideig tán még Jászóynak, a híres kalandorhajósnak sem tarthatott, ki viszont nem kecske, hanem birka üzletek reményében utazta be a partokat... ), kecskét kecskével, s mert háremet nem hozott magával szuvenír gyanánt (mint tette ezt Quendel Gáspár de Pasta et Alsókend), bizony ez feladat a matrózokra marad. Hosszú volt az út, a partok úgy maradtak el a láthatáron, mint a Kiskunmajsa- Kecskemét KK 52km-es távján a tanyák, honnan hetente egyszer ha beutazik a gazda a vásárba..., s Szindbád magában az Anyégin Eugínt mormogta- lévén ez egyetlen oroszmemritere mire emlékezett, de legalább a kapitánnyal beszélhetett néha. A habokon zúgva szállt a hajó, mint az MD Hortobágyon. A szél valami régesrégi opera dallamára zúgott, valami pincében látta valami nagyon rég, emlékezett, hogy könyörgött a príma-donna a baritonnak, s hogy énekelték "ÁVÓ-éknál ég a világ, ütik már a hercegprímást", ezalatt a bariton a tenorral duettezett ( a tenorra emlékezett már csak: "Én partizán voltam!"), s talán ebben az operában áriázott az alt: "Én ötvenhatos halálraítélt vagyok!"). Sokat utazott, s még többet merengett, előtte mindenféle halak, feje felett az életpalomisták röppbemutatója. Egy nap azonban csak kikötöttek Várnában, hol mint Petőfi, Bródi, a nagy magyar ködben, a matrózkocsmák közt nyoma veszett, igaz, senki sem kereste.
 Szindbád nagyvégre megtalált egy vasúti állomást, honnan nyaranta Budapestig is járt egy-egy vonat, most azonban erről szó sem lehetett, ősz volt, legalább Szindbád így tudta. Csupa 52-BDZ kocsik pihentek a síneken, mint fogadó udvaron fáradt utasok delizsánszai, várván hogy uruk a mulatást befejezze ( s urukat a korcsmárosné eressze). Szindbád hát mindenféle belföldi vonatokra, majd pedig kishatárokra szállt, megfordult a Marica völgyében, s úgy tanulmányozta a rózsákat, mint Kitaibel Pál a minden egyéb dögöket, gazokat, szagos vizeket, köveket (nomeg a tellúrt, minek azonban ő a börzsönyium nevet adta). Egyszer majd csak hazaér Budára...

      negyedik út

 Nagyvégre egy ködös novemberi csütörtökön Szindbád újonnan átlépte a magyar határt, (Nem úgy, mint az az urán- vagy mifene, mit Csop felől akartak behozni a határon... ). A víz fagyott, s mire a határőrtiszt belepillantott Szindbád útlevelébe- mintha csak valamely podolini hölgy táncrendje volna a Donát napi bálon, már nyújtotta is vissza. Elszenderedett ezután Szindbád, útitársa becsületes betyárivadék lehetett, ki szárazföldön biztosan kirabolná Szindbádot, node mozgó vonaton- Békés megyében?
 Mikorra fölébredt, az izzó szőke pakura nap már a föld szélét csókolta, s Szindbád ijedten vette észre- átaludta Békéscsabát! A tájat hó borította, néhol kecskenyájak legelésztek- hasonlatosak azokhoz, miket Szindbád hazajutásáért föláldoza- s egyáltalán, nem is emlékezett azokra az időkre, míg a Balt-Orienttel zötyögött erre, minek két hosszú kék Böbe-motorvonata Beethoven, L. v. B. 7. szimfóniája (annak is második tétel- első nótája) zúgták, mint malom a pokolban, hova tán a ritka balesetekben megholt vezérek viszik a kárhoztak termelte gabonát... A következő állomáson, valami Muroszka -vagy a fene tudja hol, aztán megállt a vonat. Tán órákig állt, de az is lehet, hogy csak úgy vánszorogtak a percek, mint az sm-i gyors, ha mazsola viszi, mert nincs már gyík. Belépet aztán a kékruhás kalauz a kocsiba- fenébe! Le fogják dobni a tellúrt! Budapestről már sokaságával indulnak a mentesítő-menekítők, s aki teheti, hát szálljon le itten! A tellúr! Bizony nem szerette Szindbád a Tell urat, hanem jobban  a hetes lapokat, mikből hármat, ha húzott, huszonegyest lelt (s további pénzeket lumpolásra). Szinte szerelvényként robogott SU-fele a gyors, már meg sem állt sehol, minél gyorsabban legyenek csak fen! Szindbád úgy érezte magát, mintha mindazon bűnökért nyerne most bocsánatot, miket eddig életében elkövetett (vagyon még midig jó pár, pedig hányszor végzett már rev-et!), s azokért is, miket még csak szándékozott.
 Ópiumos álomképpé folytak már össze a sötét földek-mint a fékporfoltok az ablakokon, s a tízpercenként elhúzó menekítőket, mintha csak az életbe indult volna vissza kolera idején (ekkor vette legnagyobb hasznát Bolyai Farkas Tentamen-jének...), de a bejáratot még nem lépte meg. Parasztok mentették állataikat, kitudja, nem ér e-el ide is az a tellúr?- s látta már Szindbád, hogy a vasúti stációkon immáron egy teremtett lélek nem volt, elmenekültek már mind a vasutasok-, hol vannak már a Mázsavár Bélák? Akkoriban Szindbád fizetőtisztként lopta a vasutat, kis négykerekű kocsikon járta a pályákat, pokrócba csavarva, míg az előmunkás dalolva hajtotta bakterháztól- bakterházig, s igen örült, ha messziről érezte már a kenyér- s lángos illatát, avagy ha a baktert táblafordításkor lepte meg.- Mázsavár Béla Godisán volt pénztáros-forgalmista, s egyszer igencsak sürgette az éjszakás túrt. Megérkezett hát a tizenhét-kettes gyorssal a közbeváltó, a szolgálatot még átadta, majd átvette az örök acélpályákon, hol még a fékpor sem rozsdáll. Igaz, a pénztárban igen szép hiányt találtak, az előző estét pedig a sóti casinóban mulatta, senki sem tudta, vajon miért? (Béla nap nem volt, lehet, hogy a Színházba új színésznőtt vettek fel drámai szendének? ). Talán csak Szindbád emlékezett Mázsavár Bélára, s azok, kik Kalendáriomait olvasták, vagy vasúton utaztukban is álmodni kívántak-, hajh, igaz művészet az!
 Midőn Budapesten leszállt a gyorsról, már hajnalodott (Rákoson siklott a súlyi gyors, s egész este azt daruzták...), s immáron csak a várótermekben, peronokon talált embereket, már csak a metropolitán gyorsvasút járt, még a kisvonat is megállt a játékbolt kirakatában. A Bomba téren szállott ki, s a mozgó lajtorja (ember elevátor) sem szállította utasait. Fölgyalogot hát, mint mélyrevájt pincékből szokás, s úgy érezte újjászületett (eh, ily nagy szavak!) mikor fölért a napvilágra. Előtte a Parlament, s a rakpart lépcsőin J. A. költőt bűvöli a dinnyehéj. A szigetre vezető hidak, öngyilkosok örök zarándokhelye üres volt, mintha csak elfogytak volna azok, kiknek kellett volna- vagy ma már mindenki, kihúzza a három hetest? A munkásizmú, vén-bölcs folyó ugyanúgy hullámzott, mint negyedik Béla királynak, Zsigmondnak, Mátyásnak, vagy akár Ferencjóskának. A Bomba téri templom előtt a vízivárosi körmenetet látta, csilingelt a csengő, lengett a zászló - s szállott az ének- mint egykoron, mikor még UV- villamoson várta indulását, hogy tolnai falucskájába Neuoffenen a vonatot elérje.
 A légben repülő szállt, mintha csak Budapesttől vett volna búcsút, magasabban szállt, semhogy a pilótát láthatta volna (mint 1944 környékén a vezérek, ha géppuskával lyuggatták ki a bivaly kazánját). Hátulról süvítés csapta meg fülét, s sarka megett ott volt a tellúrbomba! Piros-fehérrel volt kifestve, hasonlatosan az óbudai szemaforokhoz, s zöld szalaggal volt átkötve, mint Mikszáth bárányainak nyaka, Szindbád pedig sajnálni kezdte, hogy a súlyi mentesítővel nem ment ki valamerre a brezinákra, hej, egy jó kis demikát!- Vagy legalábbis maradt volna Musztafán (ekkor már emlékezett az állomás nevére), s kereste volna meg Békéspálinkát. DE nem, most itt van, sehol egy kocsma, vendéglő, a nagykörúti vacsorázóhelyek zárva, s a jóféle főzőasszonyok is hol vannak már, csak ez az átokvert pántlikás bomba! Mérgében akkorát rúgott a szerencsétlen döglött bombába, hogy az egy kis pukkanással szétesett. A bombában babgulyás volt. Levette hát Szindbád matrózzsákját, előhalászta belőle tányérsapkáját, s jóízűen nekilátott koránjött ebédjének- frűmi, ahogy a szász mondja...
  
    Azóta éneklik, a népszerű nótát (állítólag Áregy Selym írta újmagyaros 7-21-es ben, node erről majd máskor, Szindbádnak még három útja hátravan!
         "Leesett a tellúrbomba kertembe,
        Jajj, be jó, hogy nem esett fejemre!
        Mert a bomba meg volt dögölve
        Babgulyással volt belülről az megtöltve!"

      VÉGE a tellútnak!